Dsida Jenõ: Itt feledtek
Jaj, milyen szánandó lehetek így,
sírásra görbült szájjal,
magamra húzva az est köpenyegét,
lelógó karokkal a rózsafa mellett.
Dehát egyedül vagyok,
felhõ-kígyók kúsztak a csillagokra,
senki se láthat.
A csend-falon kísértet-újjak motoszkálnak,
nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra.
Elõször csöndesen nyöszörgök,
aztán hangosabban sírok,
aztán az egyedüllét iszonyú félelmében
felszökök és rekedten kiabálok:
- Emberek, halló, emberek!
Idegyertek, itt állok a kertben,
ember vagyok, kétkezû, kétlábú, mint ti,
pirosszívû, vonagló életû,
azonfelül költõ, aki szépeket akar írni
s felétek tárja karjait.
Gyertek ide, vegyetek körül, lármázzatok,
kérjetek verseket, tegyétek a lapokba,
adjatok sok pénzt, jó meleg ételt,
kínáljatok borral és szerelemmel,
csókoljatok meg, szeressetek!!
Hiszen tudom, hogy nem egyedül vagyok
a földön, él még valaki.
Jó emberek, ne hagyjatok elesni
gyöngén, reszketõ ínnal,
átokkal piros, fiatal ajkamon -
Emberek! Emberek!
Kiáltásomra fülledt sötét a válasz,
senki sem felel.
Messzirõl ropogós muzsika olvadt foszlányai
folynak csiklandozva fülembe
s kétségbeesésemet végighengereli
a táncdobogás hömpölygõ, zavaros gurulása.
Lakodalom van valahol az ezredik házban,
a nagy ucca végén. Oda mentek,
mindenki oda ment, az egész világ.
Engem itt feledtek.
Egyéb szövegek : Ballagási dalok - Sasmadár
Szép kék az égbolt,a szél se fúj
Széttárja szárnyát a sasmadár
Indulni készül a nagy ég felé,
Hogy hódítson meg mindent,legyen ő az úr.
Alkossunk nagy kört,hívjuk le őt
Szálljunk együtt fel,repüljünk el
Milyen szép az élet,a világ csodás
Napfény táncol át a nyáron,az idő megáll.
Nem búcsuzunk,nem indulunk,
Álmodjunk egy kicsit együtt még.
Várunk a csengőszóra,szóljon még utoljára
Kézenfogva átlépünk az álmok kapuján
Itt állunk szsép ruhában,összebújva csodát várva,
Béke száll a hajló fák közt,ünnep ez perc.
8,8,8, 8 éve már amikor átléptem kapuján.
Elmúlt a 8 év, most mégis félsz
Sok kedves emlék, úgy fáj a szív
Eljött a búcsú, ne sírj, ne félj
Mert nem múlik el minden, ami jó és szép.
Simek Valéria
Álmomban jöttél
Csak jöttél a hegyen fölfelé,
egyenes testtartással úgy,
mint régen.
Fejkendőd hátrakötve
a mohaillatú vén fák alatt.
Fölnéztél az égre, mintha
tanakodnál Istennel.
Halkult szádon a szó,
eltévedt szél érkezett.
Mögötted nagyra nőtt évek
megtiporták hátadat,
lehajlították a föld felé,
mint a bolyhosan hulló
fehérség a fákat.
AZ ERDŐ FOHÁSZA
VÁNDOR, ha elhaladsz mellettem ne emelj rám kezet!
ÉN VAGYOK tűzhelyed melege hideg, téli éjszakákon
ÉN VAGYOK tornácod barátságos fedele,
amelynek árnyékába menekülsz a tűző naptól
és gyümölcsöm oltja szomjadat.
ÉN VAGYOK a gerenda, amely házadat tartja,
én vagyok asztalod lapja,
én vagyok az ágy amelyben fekszel
a deszka, amelyből csónakodat építed.
ÉN VAGYOK házad ajtaja, bölcsőd fája, a koporsód fedele.
NE BÁNTS!
Remenyik Sándor:
FÉRFI-ERDŐ
Eltűnt az üde smaragdragyogás,
A lomb sűrűbb, sötétebb.
Április ment,
Május nyomába lépett,
És közeleg a nyár.
Az ifjú erdő komoly férfi már.
Összeborult a lomb,
Mélyzöld kupola lett.
Visszhangoz töprengő kérdéseket,
És önmagának harsogva felel.
A vihart addig nem engedi el,
Míg búgó hangon meg nem áldja őt.
A fák: keményderekú gondolatok,
Az ősi földből szívnak őserőt.
Koronájukat égnek emelik.
Ha van Isten, ha nincs:
Mindegy nekik.
Mert nekik `úgy kell élni,` mintha volna!
Viharban, csendben rájok lehajolna.
Mert nekik `nőni kell` -
És nőni - csak az ég felé lehet.
Eltűnt az ifjú smaragdragyogás,
Sötétebb lett a lomb.
Amit harsogva mond:
Riadó, érces, telthangú beszéd,
Meggondolt felelet.
Vagy ünnepélyes, komor hallgatás.
Az erdő férfi lett. |
JÓZSEF A.
Ülök én újfent dögrovást a porban.
De gonoszok csontjából őrölt porban.
Uram, én is keresztelek ujra.
De fejemet oda nem adom ujra.
Én nem áldozom föl többé Izsákot.
Inkább magam, de soha Izsákot.
Szólok, hiába, Szodoma rám se hallgat.
Szólok, de annak, aki majd meghallgat.
Menyország kulcsát én a földre ejtem.
Vén szivemet is a földre ejtem.
Csak bennem legyen gonoszság helyettük.
Engem büntess meg tűzön őhelyettük.
Csak a szegények jutnak a pokolra.
Én nem vigyázok többet a pokolra.
Gyógyíthatót én meggyógyítok most is.
De halottakat nem keltek föl most is.
1924. jan. 28.
Nyár volt,
De mindnyájan fáztunk,
Hát begyújtottunk a mesekályhákba,
Ott melegedett belém,
Hogy valahol, ahová elérünk,
Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,
Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok,
Biztosan és észrevétlenűl,
Mint hóborított földekben a tavasz
És előjön és megigéz,
Ha napszivünk kisüt szép homlokunkon.
1924. jan.
1
Öreg, én eztán lopni fogok!
Fiam, mindenki azt teszi. Ne tedd!
De a nők, a szagosak, a gazdagok!
Ládd, én csak úgy tapogatom az eget.
Öreg, a mankóm szaladni akar!
Fiam, hát nem jön erre senki se?
Ha akad is, mindig csak száraz karaj!
Tej kéne, nem birok már enni se.
Egy kirakatot még ma betörök!
Börtönbe jutsz és megvernek. Szamár.
Egy kirakatot mégis betörök!
Psszt, meghallják s nem ad, aki erre jár.
2
Öreg, a varrás újra gennyezik.
Annál szebben tudsz könyörögni majd.
De rúgnék vele, a szent mindenit!
Te mást se csinálnál. Mindig csak a bajt.
Engem nem akart a lányod, öreg.
Örülj, hogy látod az áldott nyarat.
Most rád se köpne, nyomorult, vén cövek.
Legalább néki ruhára is marad.
Selyemszoknyánál nincs becsületje több!
De kéne neked, te korcs, te torzszülött.
3
Fiam, nem élek soká, azt hiszem.
Én pedig azt, hogy éltél eleget.
Meghalok s nem fog sírni senki sem!
Elég, hogy míg éltél, vezettelek.
Én Istenem! - Mondass vagy két misét!
Azon már inkább kolbászt is veszek.
Téged még meg fog verni a nagy ég!
Meg ám, ha mint te, véngonosz leszek.
Légy jő, hisz egyszer elpusztulsz te is!
De addig csak enyim lesz a sarok.
Nem félsz a pokoltól? Meghalsz te is!
Félnék, de élni - s kölyköt akarok.
Könyörgök érted ott. Mondass misét!
Ép lányokért, hogy nőjjön rengeteg!
Sokszor fogsz sántán megbotolni még!
Csak legyen majd egy ép, erős gyerek!
1924. máj.
Füst Milán
Kutyák
Hajnalodik. S ki fekete kutyáiddal együtt-üvöltve
Vonúltál el az ablak alatt, - magad is állati rém, - most végre csendesűlsz.
Nem nézem vándorlásodat s tudom,
Nagy ívben fordúlsz el, mégy innen arrafelé, hol egy kétesen szürke világ
Fekete köveiből lép majd elő a nap.
De addig is te nem pihensz: a láthatáron lassan áthaladsz...
A láncokat megoldod. S kutyáid szerte-vadásznak.
S így kezdődik a hajnal.
*
S majd lobot vet a tornyokon
S a dicsőség nyugalma, mint az áradás fog elömölni ég és föld között
És döng a tömkeleg, amely világnak mondatik
S a harsány valóság kiteljesűl, kitárúl és megáll. Sok hajnalt láttam én!
Lovast a hídra léptetni... Megállt szemközt a napkoronggal. Állt s fütyölt szegény
És este vége volt. S hány büszke nép a sivatagba szállt csatázni, mint a fergeteg,
Hogy riadozva menekültek el a remeték s a puszták vadja... És este vége volt.
Lobbogva forrsz világ és minden reggel újra. Oh ez nem panasz.
De mégis nem tanúlsz? A csillogó szerszámot felveszed?
Mikor lesz már, hogy, mint a dacos állat, mely az ostort egyszer s mindenkorra megjegyezte,
Ellenállsz és nem fogsz fényleni. De felindúlsz és mégy a vonítás után,
Amely neked való,
Mely nem panasz, de melyben mégis minden dolgok lelke szól. Oh voníts nagy világ!
S vonítva fusson majd veled a gondolat s oszoljon el.
S mi ostoroz, elhamvadsz abban s ott a napba dőlve, nagy sereg,
Amely kiállta megpróbáltatásait és bátorságát megmutatta már,
S nem érdemel meg büntetésül még egy holnapot |
AJÁNLOM AZ OLDALT
