A honfoglaló magyaroknál az évkezdés számítása feltehetőleg őszre vagy tavaszra esett, éppen az évszakváltásból kifolyólag. A nomadizáló pásztornépeknél ugyanis ez a két időpont volt meghatározó szerepű, melyek jelentőségét növelte a nyári legelőkre vonulás és az őszi, téli legelőkre, szállásra való visszavonulás gyakorlata. Ennek a régi, tavaszi-őszi évfordulónak emléke az őszi és tavaszi pásztorünnepekben maradt fenn, ezek azonban egy évezred alatt más jelleget öltöttek, "európai" ünnepekké váltak.

Ugyanis Európában honosodott meg a télközépre eső, karácsonyi, újévi évkezdés, együtt a napév szerinti időszámítással, ami a római birodalomból terjedt el. Az egységes január elsejei évkezdést azonban sok nép csak az utolsó évszázadokban fogadta el, nálunk is csak néhány száz éve annak, hogy ezen a napon kezdődik az újév.



Az év utolsó napja a reformátusoknál a hálaadás és a számvetés napja volt. Protestáns vidékeken gyakran megrendezték az óév jelképes temetését is. A családok a templom körül gyülekeztek, néhol a pap beszédet mondott, a hívek hazakísérték, megköszönték egész évi szolgálatát.

Feltételezhetjük azt is, hogy az évkezdő újévi szokások főként abból a hitből nőttek ki, hogy a kezdő periódusokban végzett cselekmények analógiás úton maguk után vonják e cselekmények későbbi megismétlődését, minek köveztében az emberek, hogy az egész évi jó szerencsét biztosítsák, igyekeztek csupa kellemes dolgot cselekedni.

A népszerű szokások közé tartozott, hogy az óévet hatalmas lárma, zaj, kolompolás kíséretében