z ember és a kutya évezredek óta tartó szoros kapcsolatban élnek egymással. Sokaknak az állattartás jelenti a természettel való kapcsolatot a nagyváros rohanó világában. Természetes tehát, ha az aluljáróban árult, sporttáskányi szuszogó, esetlen, bájosan pislogó szőrgombóc láttán ellenállhatatlan vágy szállja meg még a legkőszívűbb kétlábút is, hogy hazavigyen egy újdonsült társat – „majd csak megleszünk valahogy” felkiáltással.

Igen ám, csak ez a megindító történet itt nem ér véget. A kis jövevény birtokba veszi a lakást. Kezdetnek lepisili a perzsaszőnyeget, majd a hirtelen felmerült „mit is adhatnék neki enni?” kérdésre gyors hűtőfelforgatás után talált párizsidarabkákra unott szaglászással jelzi, hogy ez nem a fogára való falat. Éjjel nem hagy aludni, mert panaszos vonyítással jelzi, hogy hiányoznak a testvérei, s kínunkban – és hogy a felettünk lakó dühös kopogását elkerüljük – egye fene, felengedjük az ágy sarkára. Másnap a munkahelyről ebédidőben hazaszökve megnyugtatjuk a szomszéd nénit, hogy nem fog mindig így visítani távollétünkben az új jövevény, és kevés sikerrel próbáljuk meggyőzni, hogy voltaképpen neki is jó, ha van a lépcsőházban egy házőrző, még akkor is, ha gyerekkora óta hisztériásan fél a kutyáktól. Aztán az ajtónkon belépve letörölgetjük a bánat könnyeit, amiket az antik előszobaszekrény forgáccsá rágott fogantyúinak látványa vált ki, és uralkodva gyilkos ösztöneinken csendben összeszedjük legjobb cipőnk egyik felének méltánytalanul szertehagyott darabjait.

Az ehhez hasonló történeteket évek múlva talán már mosolyogva meséljük társaságban, mert minden nehézséget feledtet, hogy igazi társra leltünk kis négylábú barátunk személyében. Sajnos azonban arra is akad példa, hogy egy ilyen nem kellően átgondolt döntés után csalódottan viszik a „bűnöst” a menhelyre, vagy rosszabb esetben teszik ki az út mellé, mondván, hogy „mégsem való nekünk kutya”…

A sok rossz élményt elkerülendő, végig kell gondolnunk, miért is szeretnénk kutyát, mit várunk tőle, és nem utolsó sorban, hogy mi mit tudunk nyújtani neki.

A kiskutya kiválasztása

Sokan nem ragaszkodnak a fajtatiszta kutyákhoz, mondván, hogy a keverékek ellenállóbbak a betegségekkel szemben, vagy azért, hogy megmentsenek egyet a sok menhelyi árva közül. Valóban, a minden pedigré nélküli állatok közt is találunk igazán szépeket, és általában az egyszer már magára hagyott állat hálásabban ragaszkodik befogadó gazdájához, mint szerencsésebb sorsú rokonai. Ez esetben azonban figyelembe kell venni azt a tényt, hogy egy bizonytalan múltú keverék kiskutyánál nem tudjuk előre megjósolni, hogy „mi fog kinőni belőle” - tacskó méretű lesz-e, vagy bernáthegyire emlékeztet inkább, s vajon milyen lesz a természete. A menhelyről vagy aluljáróból hozott kölyköknél fokozott a veszélye egyes fertőző betegségek előfordulásának is, ugyanis sok állat van összezárva egy légtérben, aránylag kis helyen, s így a kórokozó baktériumoknak, vírusoknak lehetőségük van elszaporodni. Gyakran csak a hazavitel után 2-3 nappal jelentkeznek az első tünetek (hasmenés, hányás, köhögés, tüsszögés, bágyadtság). Ilyenkor ne késlekedjünk, hanem azonnal forduljunk állatorvoshoz!

Néhány menhely, ahonnan örökbefogadhatók négylábú kedvencek, illetve elveszett kutyánkat esetleg kereshetjük:

Ha már van oltása a kiskutyának, akkor a tenyésztő oltási könyvet is ad vele. Fontos, hogy az állat adatait tartalmazó rovatok pontosan ki legyenek töltve (fajta, nem, szín, születési dátum), és az oltás(ok) beadását állatorvos pecsétje és aláírása igazolja. Ha ezek nincsenek meg, akkor rendelőnkben az állítólag beadott vakcinát nem vesszük figyelembe, és az oltási sort elölről kezdjük (lásd oltások).

Végül vigyünk haza a tenyésztőtől egy rongydarabot, játékot, vagy valami olyan tárgyat, amin a kölyök az alom szagát érzi, ez biztonságérzetet ad neki.

Milyen fajtát válasszunk?

Az ember és a kutya több ezer éves egymás mellett élése a kezdetekben egy mindkét „fél” számára előnyös kapcsolatra épült: a kutya jelezte az idegeneket, sőt az ősemberhordát kísérve megvédte őket a külső támadásoktól; cserébe a vadászatokon szerzett élelemből részt kaptak.

Ilyenformán már a domesztikáció (háziasítás) kezdetén munkára alkalmazták a kutyát, fontos szerepe és pozíciója volt a közösség életében. Napjainkban inkább kedvtelésből tartjuk az ebeket, általában házőrzésre vagy csak egyszerűen társnak.

Új kedvencünk kiválasztásakor érdemes utánajárni, mire is tenyésztették ki az adott fajtát, mely ösztönös viselkedésformák kerültek előtérbe. A kutyát ugyanis ösztönök [= egy adott funkcióval jellemezhető magatartássorozatok, amelyekben öröklött és tanult elemek - meghatározott hierarchiában - egyaránt részt vesznek] vezérlik (szaporodási-, zsákmányszerző-, falka-, illetve territoriális ösztön). Ezek alapján megpróbáltuk csoportosítani az egyes fajtákat. Bár a felosztás nem egyértelmű, s az egyes csoportok közt lehetnek átfedések, (a teljesség igénye nélkül) íme egy leegyszerűsített fajtaválasztó:

A, munkakutyák

1. Az ŐRZŐ-VÉDŐ FAJTÁKat – pl. német juhász, belga juhász, óriás schnauzer, dobermann vagy rottweiler – terület őrzésére, személyek kísérésére alkalmazzák. Feladataik ellátásához nagy bátorsággal kell rendelkezniük, ez velük született tulajdonság. Irányíthatónak, de egyben nagyon önállónak is kell lenniük. Harci képességük fejlesztésekor leginkább a falkaösztönhöz kapcsolódó viselmedésmintáikat erősítik, és ebbe építenek bele újabb elemeket. Nagyon értelmes állatok, igénylik a foglalkozást, a kiképzést. Csak olyanok válasszák, akiknek már volt tapasztalatuk kutyanevelésben, és elég időt tudnak szánni rá. Kiképzésükhöz szakember segítsége szükséges.

Általában ún. „egygazdás” kutyák. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg kiválasztanak a családból egy „falkavezért”, akire hallgatnak, és bár a többi családtagot is nagyon szerethetik, de mégsem engedelmeskednek úgy nekik, mint a kiválasztott vezérnek.

2. A VADÁSZKUTYÁK közé tartoznak a magyar vizsla, az erdélyi kopó, a falkakopók (pl beagle) a kotorékebek (pl. tacskó, foxterrier), vízi vadászok (pl. golden retriever, labrador retriever, spánielek, uszkárok) és a vérebek (pl. angol véreb, hannoveri véreb) és az agarak. Tenyésztésük során inkább a zsákmányszerző ösztönre építettek. Hatalmas mozgásigényűek - ezt nagyon fontos tudni, mielőtt valaki ilyen fajta mellett dönt. Egy unalomra ítélt vadászebnél depresszió, agresszivitás, elhízás, allergiás tünetek is kialakulhatnak idővel, és rossz látni, mennyi bánat és probléma forrása egy ilyen rosszul megválasztott fajtájú kedvenc. Általában legalább napi 4 óra aktív mozgást kell biztosítani vadászkutyánknak. Ezt nem váltja ki az sem, ha kertben tartjuk, mivel igen intelligens és társaságra vágyó állatokról van szó – ezt a génjeikben hordozzák. Remek apportkészséggel rendelkeznek, vagyis szívesen üldözik a mozgó tárgyakat, és tanítás után vissza is hozzák őket.

A vészjóslóan hangzó vérebeknek semmi közük a vérengzéshez. Nevüket onnan kapták, hogy a sebzett állat vérének nyomán haladva derítik fel a vadat (akár több órával a sebzés után). Egyébként szelíd, békés, tanítható kutyák.

A kopók (és a vérebek) abszolút önállóan dolgozó, kissé önfejű, de hozzáértő kezében nagyon jól nevelhető állatok. A falkakopókat is lehet egyedüli kutyaként tartani, de erősen működő vadászösztönüket csak rengeteg szoktatással és türelemmel lehet „kiiktatni”.

A retrieverek talán a legalkalmasabbak kezdő kutyatartóknak, nagyon kiegyensúlyozott, jó természetű kutyák, és viszonylag könnyen nevelhetők. A gyerekeket szeretik, ezért kifejezetten alkalmasak családi kutyának.

Érdemes tudni, aki terriert választ társául, hogy kistestű társuk ősei nem csak kotorékebként szolgáltak, hanem vaddisznóra is vadásztak vele. Tehát az apró termet ellenére vakmerőek, és nem ismernek félelmet. Fáradhatatlanok, óriási mozgásigénnyel rendelkeznek. Szép kertről nem is álmodhatunk mellettük, mert első dolguk, hogy a díszgyepen járatokat vájjanak, hisz épp az a dolguk a vadászatokon, hogy a földben lévő vájatokból (kotorékokból) űzik ki vagy hozzák elő a vadat. Sokakat megtéveszt kedves kinézetük és kis méretük (pl. west highland white terrier), de aki ölebként szeretné tartani ezeket az állatokat, nagyot fog csalódni…

Az agarak a hízelgés bajnokai, de ha egy kis mozgó tárgyat/állatot látnak, és nincsenek pórázon, szinte lehetetlen őket visszatartani. Rövid távon nagyon jó futók, de alapvetően elég lustának mondhatók.

3. A JUHÁSZKUTYÁK közt nagyon eltérő viselkedésűek a terelőkutyák (pl. pumi, puli, collie), és a nyájőrző fajták (pl. kuvasz, komondor, kaukázusi juhász, közép-ázsiai juhászkutya).

A nyájőrzők jobbára nagytestűek, és kevésbé szocializáltak. Ez azzal jár, hogy nagyon tapasztalt ebtartóknak ajánlottak csak, mert kemény nevelés, képzés nélkül kifejezetten veszélyessé válhatnak – saját gazdájukkal szemben is!

A terelőkutyák élénk, nagy mozgásigényű, fürge állatok. Eredeti feladatuknál, a terelésnél is elengedhetetlen feltétel a nagymértékű irányíthatóság (még nagy távolságból is) és a fegyelmezettség. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy könnyen nevelhetők, taníthatók – épp ezért kifejezetten alkalmasak a napjainkban egyre népszerűbb kutyás sportra, az agilityre. Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy igénylik a foglalkozást, ennek hiányában kezelhetetlenek lesznek.

4. A SZÁNHÚZÓKat (pl. szamojéd spicc, szibériai husky, alaszkai malamut) természetes környezetükben, a sarkvidéken szánhúzásra alkalmazzák. Itt nem csak fizikai erejükre van szükség, hanem ők mutatják meg a legbiztonságosabb utat is, nehogy véletlenül a nagy hó alatt nem látszó jégre fussanak a szánok. Épp ezért nagyon önállónak kell lenniük, hiszen még parancsszóra sem lépnek veszélyes területre. Ebből következik, hogy magabiztosak, önálló döntésre képesek, tehát nehezen irányítható, önfejű kutyusok. Egy szánhúzót sokkal nehezebb megtanítani, hogy póráz nélkül sétáltatva is mellettünk maradjon, mint egy más típusú kutyát.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ez az éghajlat nem nekik való. Nagy nyári melegekben nagyon tudnak szenvedni a havas tájakhoz edződött bundájukban. Gyakran befülled a bőr a szőrük alatt, és akár sebesre is nyalják magukat.

Mikor szán elé kötik őket, egy mesterséges falkát hoznak létre, ahol a vezető által meghatározott hierarchia uralkodik. Érthető, hogy generációról generációra továbböröklődött ez az átlagosnál erősebb falkaösztön, így különösen fontos az ilyen típusú ebeknél, hogy a családon belüli pozícióját egyértelműen tisztázzuk, ne hagyjuk a „fejünkre nőni”. Előfordul, hogy egy fiatal kutya megpróbálja átvenni a „falkavezér” szerepét a gazdájától, ilyenkor határozottan tudtára kell adni, hol a helye a rangsorban. Szintén nem kezdőknek ajánlottak.

5. Nem külön kategória, inkább csak egy különösen sok kiképzést és fegyelmet igénylő csoport a SZOLGÁLATI KUTYÁKé. Ide tartoznak a hivatásos őrző-védő, a (kábítószer-, személy-, robbanószer-) kereső, a katasztrófamentő és a vakvezető kutyák. Fajta szerint általában német juhászok, óriás schnauzerek, labrador retrieverek illetve keverékek közül kerülnek ki ilyen munkakutyák, gondos válogatás és összetett tesztelések után. Kiképzésükhöz szakember kell.

B, kedvtelésből tartott ebek

Kategóriáink szerint ide sorolhatunk minden kutyust, „akit” nem házőrzésre vagy egyéb munkára, hanem csupán komfortigényünk növelése céljából tartunk, s „akiknek” annyi a dolguk csak, hogy szeretetet adjanak és kapjanak, legyenek bár fajtatiszták vagy keverékek.

Ezen belül külön csoportot alkotnak a társasági kutyák vagy ölebek. Az ide sorolható állatok átfedésben lehetnek más csoportokkal, pl. a yorkshire terriert eredetileg patkányvadászatra tenyésztették ki, vagy például az uszkár őse kiváló vízi vadászként tevékenykedett. Mára azonban már kevésbé alkalmazzák őket eredeti „szakterületükön”, inkább csak kedvességükkel, játékukkal szórakoztatják gazdáikat. A társasági kutyák közé leginkább a kis méretű ebek tartoznak, mint a shih-tzu, a pekingi palotakutya, a bichon havannaise, a bichon bolognese vagy a bichon freese. Mozgásigényük méretükből adódóan (is) nagyrészt kielégíthető a lakásban való szaladgálással, játszadozással, bútorokra való ugrálással. Azt viszont ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy nekik is szükségük van új szagokra, ingerekre, más kutyákkal való barátkozásra! Ha csupán aggodalomból elszigeteljük őket a külvilágtól és társaiktól, nagyon rosszat teszünk.

Ők is falkaállatok, mint nagyobb testű társaik, így kölyökkortól „be kell állítani” őket a rangsorba. Sok szomorú példát látunk, mikor a saját gazdáját is megharapja az eb, ha valami nem a tetszése szerint alakul (pl. gyógykezelés, tabletta beadás, de akár egy ártatlan fésülés is lehet). Ez gyakran abból vezethető le, hogy kölyökkorban semmit nem tiltanak neki, nem fegyelmezik, hiszen „olyan kicsi és törékeny szegény”. Jegyezzük meg, hogy nem ő a falkavezér! Nagy hibát követünk el, ha mindent ráhagyunk a kezdetektől! Így egyik fél számára sem lesz örömteli kutya-gazda kapcsolat.